Budapest a XIX. század végén (második rész) a "Milimárik"

A helyben termelt tej, s reggelente szekerekről árusított tej azonban csak a szükségesnek harmada volt, a többit a város környéke fedezte, ahonnan kora hajnalban indult meg a gyümölcs, tojás, tej szekéren és gyalog.

       Békés István: "Szegény ember gazdag városban" című könyvében igen érzékletesen írja le, hogy kiktől és hogyan vásárolta az akkori pesti polgár a tejet.

Vidékről, de legalábbis Budakesziről, vagy Soroksárról sereglettek kora reggelenként Pestre az ébredező város képének jellegzetes alakjai a tejárusnők. Szinte kizárólag
 a XVIII.. században Pest környékére telepített német ma-jorosok leányai-asszonyai, többnyire közép, kissé vaskos termetű, vörhenyes hajú, fehér bőrű, pozsgás arcú terem-tések voltak. Fejre borított tarka kendőjüket a lányok ál-luk alatt, az asszonyok hátul, derekukon kötötték meg, a hajadonok nyáron gyakran mezítláb, az asszonyok meg bakancs-cipőben jártak,  míg télen a leányok  és az asszo-nyok egyenként kék sarkú, magas karmazsin csizmát viseltek.
Pest -Budán sokáig az ismert elnevezésük: "milimári" -a német Milkweib, Milkmaedl- tejesasszony, tejeslány szavakból, illetve az utóbbinak hazai sváb dialektuson átszűrt Milimadl formából alighanem a Mári névvel kereszteződve született.
A milimárik részben a törzsvevőiket szolgálták ki, a jobb módú pesti polgárok legtöbbjének állandó tejárusa volt, akik korán reggel a tejet, tejfelt,tejszínt,vajat, túrót házhoz szállította.A törzsvevők kiszolgálására berendezkedett tejárusítók, a mesterségük első kategóriájába a milimári-arisztokráciához tartoztak.
Hosszú lőcsös szekér bakján kocogtak be a hajnali fővárosba, s kedvezőbb anyagi helyzetükből fakadó öntudattal, hajtották katonaságtól kimustrált, de jól tartott, simára kefélt lovukat.A szekéren magas, felfelé szűkülő, sárgarézzel roncsozott, fedővel lezárt szájú, hófehérre sikált fabödönök sorakoztak. A bödönök mellé rendszerint néhány kosár zöldséget, gyümölcsöt is szorítottak.

A második milimári kategória tagjai azt példázták, hogy "ha ló nincs szamár is jó". Ezek a tejárusnők szerényebb vi-szonyok közt termeltek és forgalmaztak, s nem is szamárfogaton, vagy szamárhá-ton, hanem a szamaruk mellett lépdelve gyalogszerrel érkeztek hajnaltájt a vá-rosba. A csacsi hátára nyeregforma tar-tót szereltek, ezen átvetették  a heve-dert, amelynek horgaira kétoldalt fakan-nát és gyümölcsös, zöldséges kosarakat aggattak.
A harmadik legalacsonyabb kategória a lovas szekér és terhesszamár nélkül talpaló lányoké, asszonyoké volt, akik ügyes bal kezük minden ujjára egy-egy köcsögöt fűzve, jobbjukban iccével járták a várost, a házakat és hangosan kiáltották be az udvarokba, Friss tejet..... Tejsűrűt vegyenek!
A gyalogos milimárik egy  része a kapuboltok alatti padkára, zsámolyra telepedett, a tejhabot verve várta a vásárlókat. A háziasszonyok tudták melyik utcában, melyik kapu alatt találják a tejestanyát, s a szomszédság-ból le-leszaladtak egy-két icce tejért, egy üstöcske tejszínhabért.
A fővárosi tejárusítás jól fizetett. A milimárik mind a három fokozatban tisztes megélhetést, bár kevésbé tisztes hírt biztosítottak maguknak. Sajnálatos tapasztalatokkal is alátámasztott közhiedelem szerint a milimárik ugyanis sokkal több tejet, tejterméket adtak el, mint amennyi a teheneik hozama volt. A közönség gyakran panaszkodott a városi darabontokra, a konstáblerekre, majd a rendőrségre, hogy ennek a többlettermelésnek a titkát nem fürkészik eléggé buzgón. De még sok víznek kellett lefolyni a Dunán, amíg a soroksári és budakeszi vízzel való tejszaporításnak szigorúbb és szakszerűbb élelmiszer ellenőrzéssel véget lehetett vetni.
Lásd előző fejezetekben bemutatott Egan Ede áldásos tevékenységének köszönhetően.
Folyt. köv.: Központi Tejcsarnok (Rottenbiller utca)